|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bartók Barabás Albert 1999. június 25.Jún. 25-én Csíksomlyóban, a Domokos Pál Péter Gyermekotthonban ünnepség keretében emlékeztek meg az intézet névadójáról, akinek mellszobrát az iskola folyosóján leplezték le. A szoboravatás szentmisével kezdődött a kegytemplomban, majd az iskolában Bálint István igazgató foglalta össze az intézmény több évszázados múltját. Petres Mária tanárnő Domokos Pál Péter életútját méltatta, a tudósét, akinek nevét 1995-ben vette fel a gyermekotthon. Dr. Csedő Csaba polgármester és Proca Ioan, a Gyermekvédelmi Igazgatóság igazgatója leplezte le a szobrot, amelyet P. Bartók Albert áldott meg. Hegyi István református lelkész a Domokos Pál Péterrel, az ő szellemiségével való találkozásait elevenítette fel, és adta tovább az üzenetet: Domokos Pál Péter szellemétől indítva vegyük észre, figyeljünk testvéreinkre itthon és a nagyvilágban egyaránt. A gyermekotthonban most felavatott szobrot Bodó Levente szentegyházai szobrászművész készítette, tulajdonképpen az eredetileg a kegytemplom mellett felállított mellszobor másolataként. Az anyagi költségeket Gergely István plébános állta. /Szoboravatás a gyermekotthonban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 26./2001. augusztus 5.Megjelent Bartalis János jelenleg dévai templomigazgató, történész könyve Halálra ítélve főcím alatt az erdélyi ferencesek története 1949-1989-ig. A könyv forrásjellegű. Az itt összegyűjtött adatok segítségével fogják megírni majd a ferences provincia történelmének újabb fejezetét. A könyv szerkesztője és egyben írója tizenkét ferences kéziratos visszaemlékezését - P. Balázs Aba, fr. Bálint Rókus, P. Bartók Albert, P. Benedek Domokos, P. Bíró Antal, P. Daczó Lukács, fr. Daian Szabin, P. Ferencz Ervin, P. Kádár István, P. Márk József, P. Pap Leonárd, P. Szalontai Barnabás, - valamint dr. P. Bálint Szálvátor és dr. Boros Domokos P. Fortunát kéziratait, P. Puni Emil jezsuita ex-provinciális szóbeli vallomását és saját élményeit használta fel forrásként. A könyvet a Szent István királyról elnevezett ferences rendtartomány (felelős kiadó Böjte Csaba OFM) adta ki. /Fodor György: Új egyházi kiadvány. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 5./2003. június 9.A nyugati kereszténység egyik legkeletibb bástyájának tartott Mária-kegyhelyen 437. alkalommal tartottak fogadalmi búcsút annak emlékére, hogy a csíki katolikus székelység legyőzte a térítő szándékkal támadó protestáns fejedelem, János Zsigmond hadait. Jún. 7-én több százezer ember vett részt a hagyományos pünkösdszombati zarándoklaton Csíksomlyón. A zarándokokat a kegyhely őrzői, a Szent István királyról elnevezett erdélyi ferences rendtartomány csíksomlyói rendházának lakói fogadták. A kisbazilika jelvényét, a római harci zászlóra emlékeztető labarumot a csíkszeredai Segítő Mária római katolikus gimnázium diákjai vitték. Köszöntő beszédében Jakubinyi György, a Szent István által alapított gyulafehérvári római katolikus egyházmegye érseke a búcsún megjelent hívők sokaságát, az egyházi és világi méltóságokat zarándokként köszöntötte, egyedül Tőkés Lászlót, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspökét említette név szerint. - Azt mondják, hogy az egyház nem politizál. De ez nem jelenti azt, hogy az egyház népének jövőjét avatatlan kezekbe adja - mondta Jakubinyi érsek. Az érsek hangsúlyozta: az egyház mi vagyunk, mindannyian, és kötelességünk az evangélium tanítását megvalósítani a közéletben. Hozzáfűzte: az egyháznak így kötelessége politizálni. Az ünnepi szentmisét is Jakubinyi György érsek mutatta be. A koncelebráns Tamás József, az erdélyi főegyházmegye Csíkszeredában székelő segédpüspöke volt. Szentbeszédet P. Bartók Albert ferences szerzetes, hajdani csíksomlyói házfőnök mondott.2003. június 10.A hétvégén két alkalommal is elhangzott vezető római katolikus egyházi személyiség szájából a kijelentés: az egyháznak politizálnia kell. Előbb a Julianus Alapítvány jún. 6-i díjkiosztó ünnepségén Csíkszeredában, dr. Czirják Árpád érseki helynök, Kolozs-dobokai főesperes beszélt a romániai magyarság válsághelyzetéről. Felhívta a figyelmet a demográfiai krízisre, az elöregedésre. Társadalmi méreteket öltött az elbizonytalanodás, nincs jövőkép, mondta, majd hozzáfűzve, hogy az egyházak is bezárkóztak a templomok falai mögé. Mindehhez gazdasági és politikai válság társul. Szintén ez alkalommal Tőkés László püspök fogalmazta meg: "Olyan társadalmat akarunk, amely megfelel Isten törvényeinek". Arra a - főként személye kapcsán - gyakran elhangzott kijelentésre, miszerint "az egyház ne politizáljon", Márton Áron római katolikus püspöktől vett idézettel válaszolt: "ez nem politika, itt az életünkről van szó". A jún. 7-i pünkösdszombati búcsús körmenetben dr. Jakubinyi György, a gyulafehérvári főegyházmegye érseke beszédében pedig egyértelműen fogalmazott: "Elhíresztelték azt, hogy az egyház nem politizál, ami azt jelentené, hogy az egyház egyszerűen átadja népének a jövőjét avatatlan kezekbe" - cáfolva az állítást. Hangsúlyozta: "az egyház nem csak a papokból áll, hanem az egyház mi vagyunk mindannyian, és hitvalló keresztény tagjai, akiket a közéletbe, a törvényhozásba állítottak, vagy a kormányrúd mellé. Az ő kötelességük, hogy az evangélium tiszta tanítását megvalósítsák a politikában. Ezért minden kereszténynek kötelessége politizálni, részt venni a politikai életben". Felszólította a híveket, "olyan jelöltekre szavazzanak, akik egyházunk, Istenünk törvényei és népünk jövője mellett állnak ki." E gondolatsorhoz kapcsolódik a ferences barát, Albert atya szentbeszédében megfogalmazott intés a közélet szereplőihez: "akár a kormányon vannak, akár a fórumban dolgoznak", "tartsanak párbeszédet egymással". Figyelmeztetett: "akinek a lelkében gyűlölet van, az nem jár az igazság útján, az nem jár az Isten útján". Világosan látszik, hogy a vezető egyházi személyiségek elégedetlenek a közállapotokkal, a keresztény erkölcsöktől távolodónak érzik a politikát. /Sarány István: Egyház és politika. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 10./2004. május 28.Május 23-án Szovátán a római katolikus templom előtt leleplezték P. Domokos Mihály Kázmér ferences püspök egészalakos, bronzba öntött szobrát, Sánta Csaba helyi képzőművész munkáját. P. Domokos Mihály Kázmér közel 400 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Nevéhez a mikházi kolostor építése és a tatárjárásban elpusztult csíksomlyói templom, valamint kolostor újjáépítése fűződik. Szintén ő alapította a Szovára első iskoláját és fatemplomát. A szobrot a Székelyudvarhelyről érkezett P. Bartók Albert ferences atya szentelte fel. /Szucher Ervin: A templomépítő főpásztornak emeltek szobrot. = Krónika (Kolozsvár), máj. 28./2005. szeptember 17.Az evangélium hűséges követésében és a bűnbánat-tartásban határozta meg P. Albert István Leánder OFM, a nemrégiben kinevezett csíksomlyói házfőnök a ferences lelkiséget. Bemutatták A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára című tanulmánykötetet. A két kötetes munka a rend, tartományok és kolostorok történetét mutatja be, valamint a missziós és kulturális munkát. /Könyv a ferences lelkiségről. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 17./2005. november 15.Egy ferences szerzetesnek állít emléket halálának (2004. október 25.) első évfordulóján a Szent István királyról elnevezett Ferences Rendtartomány kiadványa, az Albert atya című emlékfüzet, Bartalis János OFM szerkesztésében. Erdély szerte jól ismert, szónoki tehetségéért megszeretetett szerzetes volt. A könyvecskében többen emlékezésnek munkásságára (Bogdánffy Álmos, P. Lukács OFM, P. Márk József OFM, Gergely István esperes, dr. Jakubinyi György érsek, P. Benedek Domokos OFM, Potyó Ferenc érseki helynök, P. Lackó Anaklét OFM), de még nagyon sokat írhatnánk Albert atyáról. Jakubinyi érsek mondta: Albert atya „Szent Ferenc székely kiadásban”. /Borsodi László: Albert atya. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./2006. május 8.Szép az élet – ez volt a jelszava Albert atya ferences szerzetesnek, akit Szent Ferencnek neveztek székely kiadásban, mások biciklis apostolnak. Másfél éve hunyt el, tavaly megjelent róla egy kis füzet. Albert atya 2003-ban, a csíksomlyói búcsún beszélt. „Fiatalok, nem csak az életszínvonalra van szükség, hanem az élet minőségére is!” „Maga az Úr Jézus is harminc éves korában kezdte nyilvános működését, globálisan gondolkodott, globális körülmények között tevékenykedett, csak az önszerető emberekhez nem volt gyomra.” „Most már a magyar nemzethez tartozunk, akár van magyar igazolványunk, akár nincsen. Ezt mondhatjuk és élhetjük, ebbe nem szólhat bele senki.” „Itt van a cigánykérdés. Ne borzolódjatok fel, mert azt akár akarjuk, akár nem, van. Tudom azt, hogy három formában viszonyulnak hozzá. Vannak, akik ki nem bírják, gyűlölik őket. Vannak, akik nem törődnek, közömbösek. S vannak, akik szeretnének segíteni rajtuk. Ha akarunk segíteni, hozzá kell őket segíteni ahhoz, hogy nekik is legyenek képzett embereik, legyenek saját papjaik, mert akkor lehet bízni abban, hogy az a nép, amely nemcsak szociológiailag különbözik tőlünk, hanem kultúrában is, felemelkedik.” – mondta többek között. /Székedi Ferenc: Lélekvételnyire. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 8./2007. december 13.A napokban került talapzatra, és áldották meg Bodó Levente szentegyházi szobrászművész andezitből készített alkotását Vicében, ahol Albert atyának állíttattak emléket öten, akiket erről a szolgálati helyéről indított a papi pályára. Bartók Barabás, P. Albert ferences szerzetes lelki nagyságát néhány fennmaradt írása töredékesen őrzi. /Molnár Melinda: Az örök derű kőbe írt üzenete. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 13./2011. november 17.Aki elutasította az állambiztonság beszervezési kísérletétSzekuritátés dossziék nyomában. Gergely István római katolikus lelkészt Erdély-szerte Tisztiként ismerik. A fiatalok lelki nevelése melletti elkötelezettsége 1987-es csíksomlyói kinevezésével csúcsosodott ki: a rendszerváltás után immár intézményes keretek között fogott hozzá az árva gyerekek felkarolásához. Az egykori csíksomlyói plébánost a rendszerváltás előtt a szekuritáté likvidálni akarta. Miután a hetvenes években sikertelenül próbálták beszervezni, a kommunista állambiztonság emberei 1989 decemberéig számtalanszor beidézték a szekuritátéra, hiszen minden lépését besúgók figyelték. A vele készült beszélgetés rávilágít a kommunista rezsim azon törekvésére, hogy a besúgókon keresztül az egyház minden apró lépéséről tudomást szerezzen. Gergely István emiatt tartja furcsának, hogy az egyházi vezetés elzárkózik a múlt őszinte feltárásától. – Egyik előző beszélgetésünk alkalmából mondta, hogy a kikért szekuritátés dossziéja 600 oldalt számlál. Az állami szervek szemében ezek szerint megrögzött antikommunistaként szerepelt… – A kommunista rezsimmel már gyermekkoromban szembekerültem, amikor az iskolában KISZ-tagnak akartak felvenni. Hetedikben az osztályunkból mindenki aláírta a belépési nyilatkozatot, egyedül én utasítottam el. Szünetben a tanárok behívtak az osztályba, és körbefogtak: az egyik egy kis pálcával, nem durván ugyan, de ütögette a fejemet, a másik a pajeszomat próbálgatta. Egyféle vallatás volt ez, hogy miért nem írom alá KISZ-tagságomat. Pár napig sikerült ellenállnom, végül beadtam a derekam. – Volt-e ennek valamilyen előzménye a családban? Ebben az ellenállási kísérletben szülei támogatták? – A hatvanas években szülőfalumban, Vicében éppen folyt a kényszerkollektivizálás. A szüleim otthon erről sokat beszélgettek, én meg gyerekfejjel sehogy sem értettem meg, hogyan vehetnek el tőlünk valamit, ami a mienk. Amikor a kertünket kobozták el, és a községi pártitkár jött kimondani a szentenciát, elkezdtem vele vitatkozni. Annyira igazságtalannak tartottam az eljárást, hogy hatodikos fejjel kemény vitába szálltam vele. Egyszer csak otthagyott és odafordult édesapámhoz: „ez a gyerek azért mond ilyeneket, mert maguk tanítják erre”. A szavaitól hirtelen megrémültem, mert beláttam, hogy ezzel sokat árthatok a szüleimnek. – A kényszer-szövetkezetesítéssel már gyerekfejjel megismerte a rendszer igazi arcát… – Ezek a súlyos visszaélések a szemem előtt történtek. Ma is jól emlékszem a részletekre. Volt egy gyerektelen család a faluban, akik nagyon szerettek, többször is náluk aludtam. Volt egy Manci lovuk: amikor be kellett szolgáltassák, Marika néni átjött hozzánk, és szólt, jöjjek, mert utoljára ülhetek a lóra... Emlékszem, nagy szomorúan felültem a Mancira – egy hatalmas, széles hátú ló volt –, és együtt vonultunk be a kollektívbe. Hamar megértettem, hogy ami most jön, az valami rossz lesz, amit nem szabad elfogadni. A papunkat, Pattantyús Ábrahám Miklóst, aki megkeresztelt, kétszer is elvitték a falunkból, évekig ült börtönben. Amikor kiszabadult, és visszatért Vicébe, egy hétköznap a falu népe összegyűlt a templom előtti téren. Mint ünnepnapokon, zúgtak a harangok, mindenki őt várta. Gyerekfejjel ekkor értettem meg, hogy tisztelet övezi azokat, akik szembe mernek szállni az igazságtalansággal. – A Beszterce megyei Vicéről Gyulafehérvárra került. Mit jelentett ez egy tizenéves gyerek számára? – 1970-ben kerültem Gyulafehérvárra, kántoriskolába. Akkoriban jött hozzánk Albert atya plébánosnak, miután Désen szétverték a barátokat. Példája nyomán akkoriban sok fiú szeretett volna pap lenni. Gyulafehérváron egy más világ fogadott: szalmazsákot kellett magunkkal vigyünk, és azt az iskola udvarán töltöttük meg szalmával. Tanárainkat azonban szerettük, megbíztunk bennük. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne olyan tanár, aki nem az egyházát, hanem a kommunista rezsimet szolgálja. Márton Áron püspök mellett tanultunk. Szilenciumon, emlékszem, az ablak felőli padokban egy-egy kollégánk elszólta magát, hogy elindult sétálni a püspök úr. Mindannyian az ablakokhoz léptünk, és néztük, ahogy a püspök lassú léptekkel, méltóságteljesen jön lefele. Önmagában nagy esemény volt ez. Emlékszem nagy bakancsaira, a nagykabátjára, a kopott Kossuth-kalapra, sétapálcájára... – Gondolom, a rendszer emberei, az állambiztonság ezt a tanár és diák számára egyaránt meghitt környezet is megbolygatták előbb-utóbb... – A kántorképző középiskola után a gyulafehérvári teológia következett. Itt már érezhető volt a rendszer kevésbé tapintatos jelenléte. Másodéves koromban, amikor a vakáció idején otthon tartózkodtam, váratlanul behívattak a szekuritátéra. Több mint egy félnapon keresztül vallattak, puhítottak, próbáltak becserkészni. Megvillantották az élet szépségeit: elmondták, hogy amennyiben melléjük állok, és besúgó leszek, minden földi jóban részesülni fogok. Azt mondták, ha aláírom a nyilatkozatot, Rómában folytathatom tanulmányaimat, itthon pedig olyan plébániára kerülök, hogy soha nem lesz anyagi gondom. Ezt a szót használták: „zsíros” plébániára fognak kihelyezni. Meglebegtették előttem, hogy oda utazhatom a világon, ahova akarok, mert adnak útlevelet. A hosszú beszélgetés során aztán kiderült, hogy Anaklét atya besúgójává akartak beszervezni, akinek minden mozdulatára, minden szavára kíváncsi lett volna a szekuritáté. A teológiáról valószínűleg már elárulta valaki, hogy nagyon jó viszonyba vagyok vele. Szinte minden nap behívott, és sokat mesélt. Többek között arról is, hogy mit mondott a Szabad Európa: meggyőződése volt, hogy ez a rendszer sokáig nem maradhat fenn. Megbízott bennem: ha valahova titkos küldeményt kellett eljuttatni, engem és egy másik társamat kért meg. – Egyedül ment a szekuritátéra? – A plébánosom kísért el Besztercére, a szekuritáté ajtajáig. Miután órákon keresztül várakozott rám, felszállt az utolsó buszra, és hazament. Én késő éjszaka kerültem haza: szerencsére a szüleimet a plébános megnyugtatta. Abban az esztendőben szerettem volna Magyarországra utazni, de már a vallatás idején szóltak, hogyha nem írom alá a belépési nyilatkozatot, nem mehetek. Azt válaszoltam, rendben, akkor nem kell útlevél. – Hogyan lehetett ellentmondani a szekuritáté tisztjeinek? – Nekem ez volt az első találkozásom velük, még nem volt semmilyen tapasztalatom, de tudtam, hogy én nem leszek besúgó! Először azzal próbáltam elhárítani a kérést, hogy ezt meg kell beszéljem a tanáraimmal. Mint akit megcsípett valami, úgy ugráltak fel a helyükről a tisztek, és egymást túllicitálva kiáltoztak: szó sem lehet róla, hogy én bárkivel is szót váltsak az itt elhangzottakról. Aztán újra barátságosabb lettek: arról győzködtek, hogy tulajdonképpen embereket menthetnék meg a börtöntől, ha jelenteném róluk, hogy miben sántikálnak. Azt mondták, így meg lehetne előzni, hogy bárki is rossz útra térjen a teológiáról. Aztán elkezdtek agyba-főbe dicsérni: legyek a barátjuk, mert nagyon szimpatikus és mindenki által kedvelt, elfogadott diák vagyok. Olyan ember, aki mindenkihez közel tud férkőzni. Így tartott ez hosszú órákon keresztül, késő éjszakáig. Végül befejeződött a kihallgatásom. Nem álltam kötélnek: azt mondtam, én ezt semmilyen formán nem tudom vállalni. Akkor egy papírlapot tettek elém, és az egyik tiszt diktálta: „amennyiben az itt elhangzottakról bárkinek is szólnék, akkor kérem az állami hatóságokat, hogy a törvények értelmében börtönbüntetéssel sújtsanak”. Nem tudtam, hogy van-e ilyen törvény, de akkor úgy gondoltam, hogy jó, ha ezt aláírom. A papirost a tiszt magához vette, majd megragadta a karomat, és kitaszigált az utcára. Emlékszem, a besztercei szekuritáté főnöke a kihallgatás alatt többször is bejött, utoljára késő éjszaka, a találkozó vége fele: ma is látom a tekintetét, amint csodálkozással vegyes megbecsüléssel nézett rám. Valószínűleg nem ilyen magatartáshoz voltak szokva. – Kivel beszélte meg kihallgatás után a történteket? – Alkalmival hazatértem a szülőfalumba, és először a plébánoshoz mentem. Intett az ujjával, hogy egy szót se, a polcról leemelt két nagy unitárius poharat, és lementünk a pincébe. A poharakat megtöltötte, ráültünk a hordókra, és ott meséltem el részletesen első találkozásomat a szekuritátéval. Másnap reggel Bethlenben vonatra ültem, és leutaztam Gyulafehérvárra. Első dolgom az volt, hogy Anaklét és Huber atyáknak részletesen elmeséltem a történteket. Amikor elmondtam, hogy mit írtam alá, Huber atya legyintett, és azt mondta, ilyen törvény nincs! Innentől kezdve felbátorodtam, és mondtam fűnek-fának, hogy engem be akart építeni a szekuritáté. – A diákok körében lehetett beszélni? Gyanakodtak besúgókra? – Bizonyosat nem lehetett tudni, de voltak sejtéseink, hogy közöttünk kik a beépített emberek. Óvakodtunk, tartózkodtunk tőlük. Sejtettem, hogy immár én is rajta vagyok a megfigyeltek listáján, akikről folyamatosan jelentenek. Ez hamarosan be is bizonyosodott, amikor a szekustisztek egyre többször idéztek be kihallgatásra. – Az újabb beidézések már teológusként elkezdődtek? – A besztercei kihallgatásom után újabb és újabb idézések jöttek. Az egyikre ma is jól emlékszem: lelkigyakorlaton vettünk részt Vicében, amit a Hargitán folytattunk. A résztvevők között voltak teológusok, néhány plébános, magyarországi vendégek, és sok helybéli fiatal. Vicében kezdtük néhány elmélkedéssel, aztán elutaztunk Csíkba, ki a Büdösbe, ahol már elég sokan csatlakoztak. Megpróbáltuk diszkréten, csendben szervezni, de mégis nagy híre lett. Ahogy visszamentünk a teológiára, Páll Jóskával együtt (ő ma resicai plébános) rögtön hivatott a szekuritáté. Menet azt éneket énekeltük, hogy Nem félek, nem félek... Ezzel igyekeztünk bátorítani magunkat. A tisztek Jóskát beültették az egyik szobába, engem a másikba, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel mindkettőnknek. Volt egy előérzetünk, hogy ez így lesz, emiatt úgy egyeztünk, hogy csak az igazságot mondjuk. Igazából nem volt rejtegetnivalónk, hiszen tudtuk, hogy egy lelkigyakorlat nem lehet bűn. Kiderült, hogy a fiatalokat is sorra vették, kikérdezték őket Csíkban. A vallomásainkról jegyzőkönyv készült, ezt aláírtuk, aztán elengedtek. Az ilyen kihallgatások mindig azzal értek véget, hogy kirúgással fenyegettek! A tiszt szavaiból nem értettem, hogy honnan rúgnak ki: a városból, a teológiáról, vagy az országból? – Szekuritátés dossziéjának kézbevétele után rálelt ezekre a kihallgatásokra? – Ezek mind részletesen megjelennek a több mint hatszáz oldalon. A dossziéban tételesen szerepelnek azok a szekuritátés fenyegetések is, amelyek ugyan élőszóban nem hangzottak el, azonban leírva rögzítik, hogy milyen intézkedéseket kell foganatosítani velem szemben. – Hány helyen teljesített szolgálatot a teológia elvégzése után? – Gyergyóújfaluban kezdtem diakónusként, onnan kerültem Gyergyószentmiklósra, majd Brassóba, innen Kiskapusra, majd 1987-ben Csíksomlyóra. A szekuritáté parancsára 1989-ben a megyéből is el akartak takarítani. A helyzet pikantériája, hogy jóval a rendszerváltás után, amikor jegenyei lelkészként szolgáltam, meghívtam helyi fellépésre a Hargita néptáncegyüttest. A rendőrség egész nap ott körözött a faluban, majd előállított, hogy milyen jogon hívom meg az együttest Jegenyére? Van-e erre engedélyem? Azt válaszoltam, ha ez ilyen bonyolult, akkor a templomban tartjuk meg a rendezvényt. Végül mégis bekerültünk a kultúrházba, és egy nagyon sikeres előadást láthatott a közönség. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a megfigyelés, a zaklatás a rendszerváltással nem ért véget... – Példája azt bizonyítja, hogy aki akart, ellen tudott állni a szekuritáté beszervezési kísérleteinek... – A hetvenes, nyolcvanas években a beépítéskor egyfajta szelíd erőszakot alkalmaztak, de a szekuritáté nem minden áron szervezett be. Azt gondolom, ha valakit minden áron beépítenek, az nem „megbízható munkaerő”. Nekem akkor csak annyi bántódásom esett, hogy nem mehettem Magyarországra, miközben teológus kollégáim elmehettek. A későbbi kihallgatások alatt már nem a beszervezésről folyt a párbeszéd: a szekuritáté lemondott arról, hogy munkatársa legyek. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. május 30.József atya, aki Istennel élP. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók. A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját. „A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte. Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József. 1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt. A búcsú egykor és ma „Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé. „Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya. A csíksomlyói szolgálat évei A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor. „Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került. „A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József. Megtalált értékek József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól. „Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre. A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte. „Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya. Kovács Attila Székelyhon.ro 2015. május 28.A kettős kereszt–hármas halom szimbólumrólSzékelyföldi történész tanulmányát is értékelték Budapesten Az 1996 novemberében felszentelt csíksomlyói Hármashalom-oltárt P. Bartók Albert házfőnök elképzelése alapján Makovecz Imre budapesti műépítész tervezte, az építési munkálatokat pedig a csíksomlyói plébánia egyháztanácsa kivitelezte. A csíksomlyói ferences kolostor területén felépült Hármashalom-oltár építményének jelentéshordozószimbólumáról beszélgettünk Rokaly József gyergyószentmiklósi történésszel, aki a budapesti Magyar Országos Levéltár Lovagtermében ünnepélyes keretek között oklevelet, kitüntetést, valamint a kettős kereszt stilizált másolatát vehette át az ősi jelképeket elemző tanulmánya elismeréseként. Az 1940. február 15-én Gyergyócsomafalván született kutató tanulmányait a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végezte történelem, világtörténelem középkor, új- és jelenkor szakosítással, ugyanakkor jelentős eredményeket ért el a szertornában és a sakkban is. A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára volt, az EME alapító tagja, a Magyar Történészek Világszövetségének tagja, az MTA által nyilvántartott külföldi tudományos kutató. 1978- tól, az első fokozati vizsgát követően, főleg tudományos kutatással foglalkozik. – Ki adományozta a kitüntetést és milyen alkalomból? – kérdeztük a történészt. – A Magyar Koronaőrök Egyesülete és a Miskolci Bölcsész Egyesület budapesti AMAMA Míveltség Alapítványával együttműködve adományozta a "ROVÓ BÁN - czím Örököse" Kettőskereszt-kitüntetést. Az AMAMA Alapítvány a kettős kereszt eszmeiségén alapuló eredeti értekezés, tanulmány, szakmai dolgozat, esszé stb. pályázati kiírását tette közzé, melynek tárgya a kettős kereszt jelképének a világossá tétele. – Mi volt a pályázat kiírásának célja? – A fő cél a kettős kereszt titkának megfejtése, jelképének a bemutatása volt, választ keresni arra, hogy vallási szimbólum, ékjel, képjel, hatalmi jelkép, illetve nemzeti szimbólum-e. Másik cél a pályázatra beérkezett tanulmányok megjelentetése a Kettőskereszt címet viselő könyvben. Amint dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke fogalmazott, a tanulmányokból összeállított gyűjtemény a kettős keresztnek mint szakrális jelképnek az ősi forrással való közvetlen kapcsolatát hivatott megerősíteni, ugyanis az ősi kereszt élő elvének a kibontakoztatása elképzelhetetlen tabudöntögetések nélkül. "Mind a teremtő gondolat, mind a magyarságismeret avatott lelkek gondozó szeretete és elemző szakismerete révén kapott új megvilágítást" – olvasható a tanulmánygyűjtemény előszavában. – Hány dolgozatot küldtek a pályázati felhívásra? – Húsz szerző küldött be tanulmányt a Benedek Attila, az AMAMA Alap elnöke és Szelei István kezdeményezte pályázati kiírásra, az anyaországi szerzők mellett Ausztráliából, Felvidékről, Vajdaságból, valamint Erdélyből, és mindannyiunk munkáját elismerésben részesítették a szervezők. Amint a budapesti ünnepélyes könyvbemutatón elhangzott, mindenki egyedi módon közelítette meg a témát, a dolgozatokból tanulmánygyűjteményt állítottak össze, melynek felelős kiadója dr. Gyárfás Ágnes, a Miskolci Bölcsész Egyesület elnöke. Versenyfutás a halállal – Összefoglalná röviden saját elméletét? – A kettős kereszt és a hármas halom a magyarok számára alapvető nemzeti szimbólumok, a székely magyar rovásírással egyidős a kettős kereszt, ezért ősisége vitathatatlan. Saját elméletem szerint a kettős kereszt függőleges tengelye az Istent jelképezi, a felső, rövidebb szárny az égi világot, az alsó, hosszabb szárny a földi világot szimbolizálja. A kettős kereszt a hármas halomba ékelődik, és egységes egészet alkot, amiként egy az Isten, amit a kettős kereszt függőleges ősfája testesít meg. A kettős kereszt és hármas halom kérdéskörére kitértem a tér-idő kontinuum összefüggésében is. A háromdimenziós tér képezné a kettős kereszt nagy szárnyát, az idő a kis szárnyát, a függőleges tengely pedig a végtelenséget, vagyis az egyistenséget. Jézus az égi és földi világ között teremt kapcsolatot, ezért is nevezte magát a fény, illetve a Nap fiának. – Tudományos kutatása ütközött-e akadályokba a diktatúra éveiben, illetve könnyebbé vált-e napjainkban? – Kimondott akadályoztatásban nem volt részem, úgy éreztem, hogy mind sportolói teljesítményeimért, az országos sakkbajnokságokon elért eredményeimért, mind tanárként tiszteltek. A Csíkszeredai Állami Levéltárban az utóbbi években is nehéz volt a kutatómunka. Három nyár alatt százhúsz alkalommal kellett bemennem, mivel a látogatás korlátozott, hetente csak négy alkalommal lehet tanulmányozni a dokumentumokat 9–13 óra között, az első félóra pedig a formaságokkal telik el. – Mennyi idő alatt született meg a Marosvásárhelyen februárban bemutatott SZÉKI-TA. A székely eredetkérdés tisztázása című nyolcszáz oldalas műve? – Négy kemény év munkája van a kötetben, ami napi tizennégy-tizenhat órát jelentett a számítógép előtt. Míg ez a munkám készült, voltaképpen versenyfutásban voltam a halállal, de lábadozásom ideje alatt is rendületlenül dolgoztam, mert attól tartottam, ha meghalok, nem lesz, aki befejezze a munkámat. Végül is, úgy tűnik, legyőztem a halálos kórt. Most érik be a munkám eredménye. Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 2.Hitélet – Nagyváradon találkoztak az Erdélyi Római Katolikus NőszövetségekA kolozsvári Szent Mihály egyházközség Nőszövetségének küldöttsége is részt vett az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesületének (ERKNE) őszi találkozóján, amelyre szeptember 21. és 23. között Nagyváradon került sor. A rendezvény mottója Avilai Nagy Szent Teréztől származott: „A legbiztosabb nem akarni mást, csak amit Isten akar, Aki jobban ismer minket, mint mi magunkat...” A tanulságos, időszerű s a jövőbeni tevékenységet előrevetítő országos rendezvényről Fábián Máriát, az ERKNE és egyben a Szent Mihály nőszövetség elnökasszonyát kérdeztük. – Kik szervezték és kik vettek részt ezen a lelkigyakorlattal összekötött országos találkozón? – A fórumot ez alkalommal a várad-olaszi Szent Rita (elnök Stelli Olga, lelkivezető Kiss Albert atya) és a várad-velencei Lisieux-i Kis Szent Teréz (elnök Fleisz Judit, lelkivezető Curaliuc Demeter atya) nőszövetségek szervezték, amelyen 30 erdélyi katolikus nőszövetség elnöknői, illetve 13 lelkivezető pap, több mint 60 személy vett részt. A rendezvény Böcskei László nagyváradi megyéspüspök támogatásával jött létre, fővédnöke Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes, országos lelkivezető volt. F. Gy. Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 21.A vonat hozta, a vonat vitteHa elvész a híd, elvész Erdély! – kiáltotta intő jelszóként katonáinak 1849-ben Bem tábornok apiski csatában. Akkor a magyar seregnek sikerült megfordítania a harc állását, és nem veszett el a híd. Mára már csak a vízből kikandikáló csonkok maradtak belőle; mint ahogy Piski magyarsága is eltűnőben. „Ajjaj fekete vonat / Elvitted a páromat” – villan át az agyamon Havasy Viktor örökzöldje, miközben Piski vasúti állomásán bóklászom. Ezúttal nem a csatlakozásra várva a köztudatban jobbára Simeria néven ismert csomóponton, de még csak nem is valamelyik fiatalkori szerelmem váratlan búcsúján töprengve. Hanem egyszerűen arra gondolva, hogy valamikor a 19. század vége felé a vasút hozta a magyarságot és vele együtt a várossá való fejlődést a Sztrigy-parti településre. És ahogy hozta, úgy el is vitte – előbb a trianoni, majd versailles-i „járattal”. S míg egyeseket vitt, másokat hozott – méghozzá vagonszámra. Ma már csak az idősebb nemzedék emlékében él az egykori Dédács, Sárfalva, Ópiski és Piskitelep, a Púder utca, az EMKE, a Rákóczi Ifjúsági Egyesület vagy a Vasutas Sportegyesület; az új generáció a mai Piskit is inkább Simeriaként emlegeti. Nem sok erdélyi település mondhatja el magáról, hogy alig valamivel több, mint másfél évszázados múltjával többször is bekerült a történelem fontos fejezeteibe. Az Ópiski és Sárfalva községek területén, a Barcsay és Csáky családok birtokán létrejött Piskit előbb Bem tábornok és gyalogos meg lovasharcosai, majd az őket két évtized távlatából követő vasutas sereg íratta be a nagykönyvbe. A megfordított csata A vízaknai vesztes csata után a történelem kereke Bem apót is a Sztrigy mentére vetette, pontosabban annak hídjára. A magyar szabadságért küzdő híres lengyel tábornok éppen a hídon győzte le 1849. február 9-én a császári sereget. A településsel szembeni dombról irányította a csatát, és itt mondta az azóta sokat idézett intését, miszerint, „ha elvész a híd, elvész Erdély!” Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren! – kiáltotta a katonáival németül kommunikáló Bem. A fordulatokban gazdag piski csatában sokáig úgy tűnt, valóban elvész a negyven méteres híd, amikor Bem észrevette, hogy a Puchner Antal által irányított császári sereg már szinte teljesen felélte lőszerét. A tábornok kockáztatott, mindent egy lapra téve harcba küldte a Bethlen Gergely parancsnoksága alatt álló tartalékegységet, mely végül kiharcolta az elveszettnek látszó győzelmet. Puchner serege hanyatt-homlok menekült, amerre csak látott. A magyar sereg egészen Pádig kergette az osztrákokat, s az üldözésnek csak a sötétség beállta vetett véget. Bemnek köszönhetően nemcsak a piski fahíd, de Erdély is megmenekült – nem sokkal később újra magyar uralom alá kerülve. A híd és az ország sorsa 1849-től errefelé is összefonódott. Bő másfél évszázaddal a híres csata után mindössze a facölöpjei kandikálnak ki a vízből, hűen tükrözvén Erdély sorsát. A parton álló egykori vendégfogadó, ahol a krónika szerint a csata után visszavarrták Bem egy közeli puskalövés által szétroncsolt ujját, hősiesen dacol az idővel. A történelmi feljegyzések szerint, amikor a tábornok tisztjei sajnálkozni kezdtek, Bem egy másik, idővel szintén híressé vált replikával csendesítette el alattvalóit: „Miféle komédia ez? Egy haszontalan ujjammal kevesebb. Inkább arra vigyázzanak, hogy az ellenség a mostani állásukból ki ne szorítsa önöket!”. A valamikori kiskocsmát Bethlen Gábor marosillyei szülőházának megmentője, Böjte Csaba ferences testvér szerette volna megvásárolni, de az üzlet nem jött össze. A felek, egy román katonatiszt aradi lánya és a szerzetes nem tudtak közös nevezőre jutni az árat illetően. „A hölgy százezer eurót kért, nekem meg nem volt annyi pénzem. Kár – mindkét fél számára –, mert az épület üresen áll és állaga napról napra romlik” – mondja az atya, hozzátéve, hogy nem magának, de még csak nem is az árváinak akarta megszerezni a történelmi jelentőségű ingatlant. „Egy olyan vállalkozónak adtam volna át, aki fantáziát lát benne. Egyébként a Piskin lévő ingatlanon kívül Hunyad megyében még nagyon sok történelmi épület keresi a gazdáját” – jegyzi meg Csaba testvér, remélve, hogy valaki odafent – a politikai vagy üzleti szféra csúcsából – csak ért a szóból… Vasúton érkezett a fejlődés A forradalom leverése után a falura ismét csend ereszkedett, és csak akkor pezsdült újra az élet, amikor a magyar kormány gróf Széchenyi István javaslatára Piskit bekötötte az anyaország vérkeringésébe. A vasútépítési tervek több ízben is módosultak, ám minden egyes változatban ott szerepelt Piski neve is, mint olyan településé, amely mellett majd elpöfékel az Arad felől érkező gőzös. Mivel a települést forgalmi csomópontnak képzelték el, a vasútvonal mellé, a Sárfalva és Piski falvak közötti puszta területre hatalmas és korszerű műhelyt építettek. A piskiek lényegében ettől számítják Piski vagy Piskitelep megalakulását, Bem apó csatájának faluját pedig azóta Ópiskinek nevezik. A rohamos iramban folyó munkálatok lehetővé tették, hogy 1868 decemberében, alig húsz esztendővel a forradalom után, a településen átrobogjon az első gőzmozdony. Közben elkezdték a vasúti műhelyek építését, és a tizenhat házból álló Kis Kolónia, később pedig a Nagy Kolónia kialakítását. Egyszintes, majd kétszintes házak, utóbb egész utcasorok épültek, ahova a vasutasokon kívül a Piskire telepített altisztek, mérnökök, hivatalnokok, kereskedők, iparosok, orvosok, gyógyszerészek is helyet kaptak. Az elkövetkezendő időszakban két szárnyvonal is megépült: 1870-ben a Zsil-völgyi bányavidék irányába, 1883-ban Vajdahunyadra. Az impozáns állomás építésének jóval később, mindössze a huszadik század elején, 1901-ben láttak neki, de egy évvel később már avatták is. A vonat sok mindent „hozott magával”: iskolát, polgári olvasókört, kulturális egyesületet, postahivatalt, betegsegélyző pénztárt, színjátszó csoportot, fúvós zenekart, Rákóczi Egyesületet, futballcsapatot. Ezzel együtt természetesen a lakosság száma is nőtt, a vasútépítő társaság pedig 1873 után a szolgálati nyelvet németről jobbára magyarra váltotta, az előbbit is megőrizve a német, cseh és olasz munkások számára, mint kommunikációs lehetőséget. Újabb két esztendő elteltével a vasutas iskola is tannyelvet váltott. A huszadik század elejére a több mint háromezer lélek fölé duzzasztott lakosság túlnyomó része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az 1910-es népszámláláskor a 2810 magyar mellett 133 román, 126 német és 20 szlovák anyanyelvűt számláltak. Ma már mintegy tízezren lakják az azóta városi rangra emelt települést, ahol a magyarok aránya kilencvenről három–négy százalékra csökkent. A 85 esztendős Mátyás Dalma a legidősebb tősgyökeres magyar, aki sok mindenre emlékszik „a régi szép időkből”. A városban vannak nála korosabbak is, egyikük például a kilencvenkilencedik évét is megérte, de nem Piski szülöttje. Akárcsak a felsorolt értékeket, a Dalma néni apját is a vasút hozta a rohamos iramban fejlődő településre. Amint meséli, az ő gyermekkorában nem a fél utca, az egész Piski magyar volt, és az a kevés román meg német, aki itt élt, tudott magyarul. „Volt egy utca, a Púder utca, ahol kizárólag csak magyarok laktak. De nem ettől volt érdekes, hanem attól, hogy itt a mozdonyvezetők vertek tanyát, akiknek a feleségeik nem dolgoztak. Kiültek az ablakba és szépen kipúderezve szemlélték a világot” – eleveníti fel a régmúlt időket a korát meghazudtoló, harminc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult idős hölgy. Addig méterárus kereskedőként, majd üzletvezetőként dolgozta le az életét. „Hol vannak már azok a szép idők…” – sóhajt fel, majd elmondja, hogy időnként most is megállítja egy-egy régi kliense az utcán, és elsírja, hogy mára a méteráru is, az udvarias kiszolgálók is eltűntek a városkából. „Én még kezdő koromban megtanultam, hogy a kuncsafttal illedelmesen kell viselkedni, türelmesen és kedvesen el kell vele beszélgetni. Sokszor vidéki, szegényebb asszonyok is betértek az üzletbe, s mondták, hogy ez meg ez az anyag kéne, de nincs elég pénzük. Semmi baj, válaszoltam, arra biztattam, hogy még gyűjtsenek, és a kiválasztott portékát félretettem” – meséli. Hol van ma már az efféle kiszolgálás? Manapság egy-egy unott tekintetű eladó a belépő köszönését is zavarásnak tekinti. A kocsijavító mint első templom Piskitelepet a vasút keltette életre és működtette, a település csomópont volt a szó mindenféle értelmében: minden a vasúthoz és a vasutasokhoz kötődött. Olyannyira, hogy a templomépítést megelőzően a reformátusoknak istenházául például a kocsijavító műhely szolgált. A beszolgáló lelkészek után Juhász Izidor személyében 1888. július 22-től végre helyi papot kapott a gyülekezet. Addig mind a katolikusok, mind a reformátusok jobbára csak keresztelőkön és temetéseken találkoztak a Déváról vagy Hátszegről érkező lelki gondozóikkal. Előbb a többségben lévő római katolikusoknak sikerült felépíteniük saját templomukat. Addig a hívek lelki ellátásában többnyire a dévai ferencesek segítettek be, majd egy ideig a gyülekezet Hátszeghez került filiaként. A plébánia és a templom építését a bányavidék szülöttje, Lönhart Ferenc püspök idejében kezdték el 1885-ben. Alig egy év múlva, 1886. augusztus 22-én már fel is szentelték, majd a jóval ezer fölé növekvő hívek száma miatt 1904 nyarán megnagyobbították és oldalhajókkal bővítették. A reformátusok négy év múlva, 1890. augusztus 30-án vehették birtokba istenházát. Az Alpár Ignácz tervei alapján épült díszes templom felhúzásához többek között maga a császár, őfelsége Ferenc József is hozzájárult százötven forintot adományozva saját vagyonából. A templomnak kezdetben magas, csúcsban végződő tornya volt. „Ezt egy nagy vihar ledöntötte, majd a hívek lelkes hozzájárulásából felépítették a mostani laposabb és alacsonyabb tornyot, kijavították a károkat, Fáy Béláné végrendeletében pedig ezer koronát hagyott az egyházközségre 1906-ban” – írja a református egyház múltját felidéző tanulmányában Ortenszkyné Gyenge Ildikó, a kerek negyed évszázadig szolgáló Gyenge Sámuel lelkipásztor lánya. Feltámadt kövek Piski polgárosodó magyarsága nem csak a jelennek élt; nem feledkezett meg az elődökről sem. A századforduló előtti évben, az 1849-es piski csata ötvenedik évfordulóján kilenc és fél méter magas obeliszket állított. Bercsi Tódor kőfaragó mester alkotását népes közönség jelenlétében avatták. Az eseményt, melyen gróf Kun Géza mondott ünnepi beszédet, sok öreg ’48-as honvéd is megtisztelte jelenlétével. Nem sokkal később, Trianon után az emlékműre ugyanaz a sors várt, mint számos más erdélyi szoborra és domborműre. A lakosságcserét és az új, román vasúti munkások számára kinézett Ocskay-birtok kisajátítását a jelképek eltüntetése ötvözte. A Déva mellőli kövendi bánya szürke andezitjéből készült emlékoszlopot az új hatalom darabokra törette és széthordatta a környék dombjaira. Évtizedekkel később, a helyi katolikus közösség papja, Tóth János csernakeresztúri plébános egy gyermekcsapattal a széthányt kődarabok keresésébe eredt. Mint meséli, Schreiber István dévai tanár és helytörténész javaslatára azon a dombon kezdtek kutakodni, ahonnan annak idején Bem apó irányította a csatát. A megtalált kőelemekből 1999-ben a templom udvarán, a kintről érkező bántó tekintetektől óvva, a magyarság újraállította az emlékművet. Az oszlop kisebbre sikeredett, eredeti szövege helyett pedig csak két évszám került rá a másfél száz esztendő távlatából: 1849–1999. Az eredeti Bem-obeliszk ópiski híd felé néző oldalán valamikor ez ált: „Az1849-ik évi február 9-iki győzelmes csata és ott elhullott dicső honvédeink emlékére, a nemzet kegyeletes közadakozásából aHunyad megyei honvédegyesület támogatása mellett emelte Piskitelep lakossága”. MDCCCLXXXIX. A Piskitelep felé néző táblán „E dombról dönté el Bem apó a csatát azon emlékezetes kijelentése után: Ist die Brücke verloren, ist Siebenbürgen verloren!” szöveg volt olvasható. A déli oldalra néző táblára Bajza Apotheozisának a következő versszaka került: „Vérzettek és elhaltak ők, / De győzelmesen; / Tettök sugara átragyog / Időn s enyészeten.” Az obeliszk negyedik oldalára Bem domborműve került. Porladozó élő kövek Hogy az 1999-ben újraállított emlékműről miért maradt le mindez, hogy miért lett a kilenc méter helyett mindössze hat és fél? „Véleményem szerint nem feltétlenül emlékművekbe, hanem élő kövekbe kellene fektetni” – adja meg a választ a hívei által egyszerűen csak Jani atyának szólított plébános. Tóth János tudja, miért mondja, amit mond: hiába van a városkában több mint százhetven híve, közöttük nagyon kevés a gyermek. Tízen–tizenketten vannak, egyesek vegyes családból, mások románul beszélő színmagyarból. Amit nem biztosítanak a szülők vagy az iskola, a plébánia egyik termében Junie Éva próbálja pótolni, aki versikékre és énekekre tanítja a kicsiket. Jani atya református kollégája, az időközben nyugdíjba vonult Albert István sincs mivel dicsekedjen: száz híve közül nagyon kevés a fiatal. „Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára konfirmálás az egyházunkban, a magyar–magyar házasságokról nem is beszélve. Legutóbb talán tizenöt–húsz évvel ezelőtt adtam össze két magyar fiatalt” – próbál visszaemlékezni a rendkívüli eseményszámba menő menyegzőre a nyugalomba vonult pap. Albert, aki kétéves lozsádi kitérő után 1976. február elsején került fiatal lelkészként a gyülekezetbe, jól emlékszik, negyven esztendővel ezelőtt szinte háromszor ennyi híve volt, akkor 262 reformátust tartott számon. Azóta az idősek kihaltak, a középkorúak és fiatalok elmentek, a gyerekek elrománosodtak. Az utolsó vonat indulásra kész Az 1920 után berendezkedő román hatalom már Mátyás Dalma néni gyermekkorában felszámolta az anyanyelvű oktatást, pedig a két világháború között lett volna kivel megtölteni az iskolapadokat. A második világégés kitörése és vele együtt Észak-Erdély 1940-beli visszaszerzése még egyet srófolt azon a csavaron, ami addig is nagyon szorította a dél-erdélyi magyarságot. A második világháború után a híveiért és tanítványaiért számos áldozatot vállaló Gyenge Sámuel és Albert István református lelkészek, illetve Serfőző Ilona tanítónő idejében még fellángolt a közösségi élet, aztán szép lassan, a 80-as évek vége felé pislákolni kezdett, míg szinte végképp kialudt. A ’89-es rendszerváltás sem hozta el igazán a változás szelét Piskire. „Akkor, rögtön a forradalom után volt egy próbálkozás a magyar iskola újraszervezésére. Én magam gyűjtöttem az aláírásokat, de a kommunizmus annyira megtette a hatását, hogy maguk a magyar szülők voltak azok, akik elzárkóztak a kezdeményezéstől” – idézi fel keserű szájízzel a negyed évszázaddal ezelőtt történteket Albert István. A legtöbb szülő a jó beidegződött szlogennel utasította vissza a református lelkészt. „Aki román iskolába jár, jobban érvényesül az életben” – ismételgették holmi verkliként a helyi magyarok. Végül a lelkipásztor is feladta a szélmalomharcot: a nagyobbik fiát hazaküldte a szüleihez, a Maros megyei Ugrára, a kisebbiket viszont maga mellett tartotta és román iskolába íratta. „Most oda jutottunk, hogy olyan székely anyák gyermekei, akik jóformán nem is tudtak románul, nem szólalnak meg magyarul” – hívja fel a tudathasadásos állapotra a figyelmet Albert. És mit csinál az RMDSZ? – buggyan elő minden hátsó gondolat vagy rosszmájúság nélkül a kérdés. „Itt még RMDSZ sincs…” – érkezik a kapásból adott válasz. A közművelődési élet is a múlté, amióta az egykori népi szövetség helyiségéből mosodát csináltak, a vasutas klubot lebontották, még megnyilvánulási felület sem maradt. „A nyolcvanas években még magyar bálokat szerveztünk, színjátszó csoportot verbuváltunk, jártuk a vidéket, felléptünk a Megéneklünk, Románia! fesztiválon” – próbál betekintést nyújtani az átkos rendszer kevés, de mára teljesen kimúlt jó oldalára a nyugalomba vonult Albert István. Olyan idők voltak, amikor Albert lelkész létére a színjátszókör szervezője, rendezője, színésze és szólóénekese is volt egyben. Mint ahogyan Dalma néni is kivette a részét a közönség szórakoztatásából. Évtizedekkel ezelőtt nem is egy darabban lépett fel; a számára legemlékezetesebben, mely az évszakokról szólt, ő a telet testesítette meg. Akár főszerepnek is nevezhetnénk, hisz Mikulás estéjén mutatták be. Valóban csodás idők voltak, amikor minden egyes fellépésük bállal végződött. „Hej, micsoda Katalin-bálok voltak itt hajdanán!... – kapcsolódik be a tiszteletes múltidézésébe Dalma néni. – Ügyes színjátszóink voltak, de az igazi ünnep az volt, amikor a nagyváradi, kolozsvári vagy vásárhelyi színházak egyike lépett fel a városban, a székely népi együttesről nem is beszélve!”. A közösségi élet ma már kimondottan a templom és a Szent István Ház falai között zajlik, aki meg esetleg ennél többre vágyna, a negyedórányi távolságra fekvő megyeszékhely, Déva felé veszi az irányt. Bár színes és gazdag programot kínál, a minden év június elején szervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata is nehezen mozgatja meg Piski maradék magyarságát. Úgy tűnik, az utolsó vonat is sípolt, és indulásra készen áll. Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. szeptember 4.Csíkszeredában is járt az immár szentté avatott Teréz AnyaHuszonhat évvel ezelőtt 1990. június 9-én Csíkszeredába és Csíksomlyóra is ellátogatott, az akkor már 80 esztendős Teréz anya, akit vasárnap avatott szentté Ferenc pápa. Róla emlékezett meg Darvas-Kozma József esperes, valamint a csíksomlyói Mária-köszöntőre összesereglett hívek. Az aromán kisebbséghez tartozó Agnes Gonxha Bojaxhiu, a későbbi Teréz anya 1910. augusztus 27-én született az Oszmán Birodalomhoz tartozó Szkopjéban. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított Kalkuttában. 1950 októberében Teréz anya megkapta a pápai jóváhagyást a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend megalapítására. A szegényekért és betegekért végzett szolgálatáért 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa 2003-ban avatta boldoggá a római Szent Péter téren mintegy kétszázezer hívő előtt. Bálint Lajos érsek meghívására Teréz anya 1990. június 8-án reggel érkezett néhány nővér kíséretében repülőgéppel Bukarestbe, ahol Babota Tibor Sepsiszentgyörgyi káplán várta és helikopterrel Sepsiszentgyörgyre szállították, ahol az őrkői roma telepre látogatott ki. Másnap, a délutáni órákban tett látogatást Csíkszeredában és Csíksomlyón. A Szent Kereszt Plébánia Egyházközségi apostolának szeptember 4-i számában Darvas-Kozma József esperes-plébános felidézi a Csíkszeredai látogatást. „Babota tisztelendő úr telefonon értesítette plébániánkat, hogy 4 óra tájban Teréz anya és a kíséretében levő nővérek Csíkszeredába látogatnak. Rövid idő alatt összetoboroztak néhány száz gyermeket és felnőttet a Deszka-templomba.” A plébánia akkori lapja, a Kisharang így számolt be a nem mindennapi látogatásról: „Senki sem bánta meg, aki várta a nagy vendéget. Törékeny testben láttunk élő szentet, s hallottuk ajkán a Szentlélektől sugallt szavakat. Arra kért, hogy segítsük a rászorulókat, hogy szeressük és imádjuk az Oltáriszentségben köztünk lakó Krisztust. A karonülő kisded, akit megsimogatott, öregkorában is tekintse kegyelemnek a nagy eseményt. Éneklő hívek között vonult a templom előtt várakozó autóhoz. Ott is körülálltuk imádkozva, szent dalokat énekelve, integetve vettünk búcsút Tőle – tőlük. Bárcsak teljesedne kívánságunk, hogy nálunk is letelepedjenek leányai. Azt mondta, ha a püspök akarja, s ha mi is adunk hivatást, akkor úgy lesz. Itt láttunk ma egy törékeny nőben Béke Nobel-díjas rendalapítót és szentet.” (Kisharang, 1990. 8. szám.) Darvas-Kozma József egy fényképet is közzé tett Teréz anya Csíkszeredai látogatásáról, amelyet Babota Tibortól kapott ajándékba. Érdeklődésünkre elmondta, hogy a fotón felismerhető Szabó Mária és Miklós Teréz sekrestyés is. Miután Teréz anya meglátogatta a Deszka-templomot Borbély Gábor plébános lelkére kötötte, hogyha idővel új templomot építenek, ezt akkor is őrizzék meg. Így áll ma a Deszka-templom Szécsenyben – mondta el érdeklődésünkre Darvas-Kozma József. Kalkuttai Teréz anya szentté avatásának előestéjén róla is megemlékezett Urbán Erik ferences templomigazgató a csíksomlyói pápai kisbazilikában bemutatott elsőszombati Mária-köszöntőn. Erik testvértől azt is megtudtuk, hogy a kegytemplomba ellátogató szentet Bartók Albert házfőnök és Márk József atya fogadta, majd Margit, a szakácsnő vezette körbe. Albert atya elmondása nyomán tudjuk, hogy Teréz anya ekkor összeverte a két öklét, mondván, össze kell törni a kommunizmust! – osztotta meg velünk a történetet Erik testvér. Teréz anyát Ferenc pápa vasárnap délelőtt a vatikáni Szent Péter téren vette fel a szentek sorába, a ceremóniára mintegy százezren érkeztek a világ minden tájáról. Iochom Zsolt Székelyhon.ro 2017. november 18.Megújult az esztelneki ferences templomA felsőesztelneki ferences templomot – amelynek védőszentje Szent György – az eltelt évtizedek alatt kikezdte az idők vasfoga. Tavaly sikerült a templom belsejét és liturgikus bútorzatát felújítani, idén külső tatarozással folytatták a munkát. Mára már megtörtént a falak felújítása, és a templom környezetének (lépcsők, járdák, feljárók) rendezése is a vége felé jár. Nemsokára következik az elszámolás – tudtuk meg Szilveszter ferences szerzetestől, a kolostor házfelelősétől és a templom igazgatójától. Azt is elmondta, hogy az 1921-ben lángok martalékává vált esztelneki ferences kolostor és templom romjainak helyén az elődök új, nagyobb kolostort és templomot akartak építeni, de ez csak részben sikerült a keleti szárny lakhatóvá tételével. 1927-ben a kertben a romokból iskolát építettek, amelyet vasárnap templomként használtak. Ezt az épületet 1980–82 között P. Bartók Albert (1927–2004) házfőnök irányításával templommá alakították, kivették a közfalakat, mennyezetét megemelték, kórust alakítottak ki benne, hozzáépítettek egy harangtornyot és két helyiséget, egyik ma kápolna, a másik könyvtárként működik. Azt is megtudtuk, hogy a ferences kolostor nem rendelkezik saját pénzforrással, ezért Szilveszter barát támogatási kérelemmel fordult jogi és magánszemélyekhez. Eddig a felújítás költségvetésének (168 ezer lej) valamivel több mint felét (95 ezer lejt) sikerült összegyűjteniük a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériumának, Kovászna Megye Tanácsának, valamint a templomba járó hívek támogatásának köszönhetően, de még szükség van 40 ezer lejre. A házfőnök tiszteletteljes kéréssel fordul különösképpen az Esztelnekről elszármazottakhoz, a településhez ragaszkodókhoz s minden jó szándékú és segítőkész emberhez, vállalkozóhoz, hogy lehetőségükhöz mérten pénzbeli adományukkal járuljanak hozzá a hátralevő összeg előteremtéséhez. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
